Első nap az iskolában

Nyáron amikor megkérdezték Zalántól, hogy várja-e az iskolát , akkor:
-  azt mondta nemes egyszerűséggel, hogy nem
- vagy amikor már megúnta a sok kérdezgetést és hitetlenkedést akkor rávágta, hogy igen, de én tudtam, hogy az igazából nem-et jelent :)

Ha felhoztam a témát, arra kért, hogy ne beszéljünk róla. Nem értettem igazából, hogy miért, de nem erőszakoskodtam.Aztán elgondolkodtam, hogy igazából miért is várjuk tőlük azt, hogy várjanak egy számukra majdnem teljesen ismeretlen dolgot. Próbáltam a kis gyerek fejével gondolkodni és így végre megértettem. Nem is zaklattam ezzel tovább.

Eljött az iskolakezdés napja. Reggel szépen felöltözködtünk és még lett volna jó negyedóra az indulásig és egyszercsak azt látom, hogy az én fiam - aki nem várja az iskolát - ott áll, Star Wars-os iskolatáskájával a hátán, teljes készültségben és indulni szeretne.

Előre megbeszéltük pár anyukával, hogy csakúgy mint az Évnyitóra, az első nap is együtt megyünk a suliba, így nem lesz nekik annyira félelmetes.  Így is lett és azt kell, hogy mondjam , hogy jó taktika volt ;)

Az első nap jól sikerült, amikor mentünk értük azt mondták, hogy minden jó volt és az iskola sokkal jobb, mint az ovi. Remélem ez a lelkesedés még jó sokáig kitart  ;)

Kiszíneztek egy macit, a tanító néni ráírta a nevüket, egy madzagra kötötték és a nyakukba tették. Volt próba Tűzriadó is, ez nagyon megmaradt bennük.

A nyílt napon kaptak egy rajzot, amit kiszínezhettek és első nap visszavihették a suliba. Zalán is kiszínezte és ezért cserébe szorgalomból kapott egy méhecskét, ha jól értettem.

Most pedig beszélnék kicsit az én érzéseimről is, mivel nagyon is meglepődtem rajtuk. Igazából nem is gondoltam rá, hogy majd nekem is lesznek problémáim az iskolakezdéssel (hiszen Z. bölcsis is volt, meg ovis is), ezért furcsálltam, hogy vasárnap este miért ugrik gombócba a gyomrom. Gondoltam majd elmúlik, de hétfőn reggel még rosszabb lett. Amikor meg otthagytam szegényt azzal a hatalmas iskolatáskával a suliban ismeretlen tanárnénikkel és sok ismeretlen gyerekkel, akkor tetőzött a dolog. Hiába csengtek a fülembe Z. óvónénijének szavai (akivel 3 nappal előtte futottam össze a városban), hogy nem lesz vele semmi baj, okos és nagyon barátkozós kisfiú, hiába tudja az eszem, hogy jó helyen van, hiába mentünk ezen keresztül már 2x is, hiába próbálok hadakozni az érzés ellen, nehogy Z. is megérezze és átragadjon rá, a gyomrom mégis egyértelmű jelét adja annak, hogy szorongok. Ez van. Remélem (és igazából tudom is) el fog múlni, amint belerázódunk az új élethelyzetbe.

Jó iskolakezdést kívánok minden kis lurkónak és az Édesanyáknak is ;)