Annyira jóleső érzés

Zalán rajza. Eddig is sejtettem, hogy minden a gyermekünkkel eltöltött perc hasznos. Valószínű, hogy Ti, akik ezt a blogot olvassátok ugyanígy gondoljátok, hiszen ezért találtatok ide.

Sok ellenvéleményt hallottam persze: Á! Majd megtanulja az óvodában / iskolában.... bla, bla, bla. Persze, hogy ott is sok mindent tanul, de nagyon fontos, hogy otthon mi mit teszünk hozzá. Emlékeztek még az ejtőernyős kísérletre? Pár hónapja újból elővettük...

És tegnap ezzel a rajzzal tért haza Zé az oviból. Nagyon meghatódtam és büszkeséggel töltött el.
Ez a közös élményünk ennyire meghatározó volt a kis életében. Emlékszik rá, lerajzolja.

Nem vagyunk pedagógusuk, csak mezei szülők, akik megpróbálnak aktív részesei lenni gyermekük életének. Akik megértették, hogy ezeket az időket nem hozza vissza semmi. Most kell vele leülni játszani, mert ha majd lesz rá idő, a gyerek talán nem akarja már. Lehet, hogy teperhetnénk jobban, hogy több pénzünk legyen, társadalmilag elismertebbek legyünk, meg több helyre el tudjunk menni, mégis úgy érzem jó irányban haladunk.

És erre ez a rajz a legjobb bizonyíték.

Közeledik a karácsony

és én egyre jobban félek.

Napról napra szarabbul érzem magam, pedig én szerettem a karácsonyt. Ezt pedig az anyukám "ültette el" belém.

Az anyukám, aki sajnos nincs többé. Akkor megírtam "nem csupa móka" címszó alatt, hogy elment közülünk, de aztán egyszer mégis kitöröltem, mondván ez a blog nem erről szól. Aztán rájöttem, hogy egy idióta vagyok (House után szabadon). A negatív dolgok is velünk történnek, azt is tudnunk kell kezelni és ezt meg kell tanítani a gyerekeinknek is. Sokan mondják, hogy a gyerek előtt nem lehet sírni. Én ezt nem így gondolom. Azzal, hogy eltakarjuk előlük a negatív dolgokat szerintem nem teszünk jót. Felépítünk egy álomvilágot, aztán egyszercsak hideg zuhanyként éri őket a szomorú valóság. Anyukám soha nem csapott be, mindig őszintén beszélt mindenről. Én is így teszem ezt Zalánnal. Elég sokat lát most sírni. Elmagyarázom neki, hogy miért sírok és azt is, hogy ez egy természetes dolog. Ilyenkor odajön és megvígasztal.

"Anya nekem is hiányzik a Mama, nem baj, ha szomorú vagy, de tudod túl kell lépni rajta"

Tőlem hallotta persze, nem magától találta ki. Mégis annyira meghatódtam, mert tudta, pontosan tudta, hogy mikor és hogyan kell használni.

Anyu nagyon büszke lenne Rá (és talán rám is).