Úgy gondolom, hogy a gyerekeinknek az olvasáson, íráson, matekon, fizikán, kémián kívül meg kell tanítanunk azt is, hogy azoknak a szeretteinknek, akik sajnos már nem lehetnek velünk hogyan őrizzük meg az emlékét. Éppen ezért sokszor emlegetem az Anyut, felidézek róla kedves emlékeket, meg persze pityergek is néha miatta. Zalán a mai napig a polcán őrzi azt a kis plüss békát, amit Anyu a halála előtti napon vett neki. Azt mondja, hogy ezt nem teszi el sohasem, mert ez volt a Mama utolsó ajándéka.
Sokan azt mondják, hogy nem szabad sírni a gyerek előtt. Én ezt teljesen másképp gondolom. Ha a gyerek látja, hogy az anyukája is sír, ha elmagyarázom neki, hogy igen sírok, mert nagyon szomorú vagyok és ez a természetes reakció ilyenkor, akkor talán megtanulja nem elfojtani a kis érzelmeit. Persze nem azt mondom, hogy állandóan rimánkodni kell előtte, de nem kell előle mindent eltakarni, nem kell mindentől megóvni, hanem alkalmassá kell tenni arra, hogy ha majd mi meghalunk, akkor tudja majd a helyzetet kezelni. Szerintem ez is egy nagyon fontos szülői feladat, amiről általában nem szívesen beszélnek az emberek. Én most Halottak Napja kapcsán megosztottam Veletek az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de elfogadom azt is, hogy nem mindenki gondolkodik így.
Ez a gyertya égjen minden szerettünkért, akinek emléke mély nyomott hagyott a lelkünkben, de elsősorban természetesen az Anyukámért.
